Sujó Betti Írása
Komolyan, miért? Miért van az, hogy amikor véget ér egy kapcsolat, hirtelen az emberek úgy gondolják, minden megengedett? Miért gondolod, hogy a másik emberrel, akivel valaha együtt tervezted az életed, most így bánhatsz? Sőt, miért van az, hogy azok, akik egykor szerették egymást, most minden aljas módszert bevetnek, hogy a másikat a földbe döngöljék?
A válás nem kellemes dolog, ezt mind tudjuk. Fáj, csalódással jár, de miért kell, hogy háború legyen belőle? Ott van például egy férfi, akinek a felesége 20 év házasság után egy fillért nem akar adni neki. Húsz év! Gyerekekkel, közös élettel, és most, csak mert a kapcsolatnak vége, hirtelen az apa már nem elég jó, a vagyon meg kizárólag az egyik félé? Ez normális?
A másik kliensem meg egy nő, aki még mindig egy fedél alatt él a férjével, aki azóta szeretőt tart, és még csak szóra sem méltatja őt, pedig a férfi kezdte a válást. És tudjátok, mi a legszomorúbb? Hogy ez nem egyedi eset. Nap mint nap hallani hasonló történeteket. Az egyik fél bosszút akar állni, mintha azzal bármi jobb lenne. Ki akarja semmizni a másikat, manipulálja a gyerekeket, mindent megtesz, hogy fájdalmat okozzon. Miért?
Nos, legyünk őszinték: a válasz nem túl bonyolult. Ez az egész nem más, mint hatalmi játszma. Azok, akik ilyen aljas módszerekhez nyúlnak, valójában képtelenek feldolgozni, hogy elvesztették az irányítást. Amikor a kapcsolat véget ér, sokan úgy érzik, hogy az életük darabokra hullik, és ahelyett, hogy ezzel szembenéznének, inkább a másik embert akarják tönkretenni. Mintha ez valamit is helyrehozhatna.
De tudjátok, mi az igazság? Ez az egész csak egy hatalmas önbecsapás. Az, hogy tönkreteszed a másikat, nem tesz téged boldoggá. Sőt, valójában csak még mélyebbre süllyedsz az érzelmi és erkölcsi mocsárban. És a gyerekeid? Ők azok, akik a legnagyobbat szívják ebben a játszmában. Nézniük kell, ahogy az egyik szülő a másikat mocskolja, és ők ott állnak középen, kétségek között vergődve. Melyiküknek higgyenek? Mi lesz velük, ha egyik szülőt sem tudják többé tisztelni?
Igen, lehet, hogy most azt gondolod, „de hát ő kezdte”. Ha esetleg így is lenne: és akkor mi van? Attól jobb lesz neked, ha ugyanúgy szemét leszel vele, mint ő veled? Attól el fog múlni a fájdalom? Nem. A fájdalom csak akkor múlik el, ha szembenézel vele, ha feldolgozod, és továbblépsz. De amíg a másik ellen harcolsz, addig valójában magaddal harcolsz. Egy soha véget nem érő csatába keveredsz, aminek te leszel az egyetlen igazi vesztese.
Szóval miért ne próbálnál meg inkább máshogy viselkedni? Mi lenne, ha nem a másik kisemmizésére koncentrálnál, hanem arra, hogy békében váljatok el? Mi lenne, ha a gyerekek érdekeit néznéd, és nem azt, hogy a másik félen kicsinyes bosszút állj?
Előbb-utóbb el kell döntened, hogy ki is vagy. Egy bosszúszomjas, sértett ember, aki csak a saját fájdalmát látja? Vagy egy érett felnőtt, aki képes arra, hogy ne csak a saját érzelmi sebeire koncentráljon, hanem arra is, hogy a gyerekek és a jövője ne sérüljön még jobban?
És igen, lehet, hogy nehéz lesz. Lehet, hogy nem akarsz békésen elválni. De kérlek, gondolj bele: mi lesz ennek a hosszú távú következménye? Mit tanítasz a gyerekeidnek? Milyen mintát mutatsz? Hogy ha valami nem sikerül, akkor mindent megtehetünk, hogy a másikat földbe döngöljük? Vagy hogy lehet másképp is viselkedni, lehet méltósággal, tisztelettel kezelni egy nehéz helyzetet?
Nos, mit gondolsz? Szemétláda akarsz lenni, vagy inkább azt az utat választod, ahol mindkét fél, és különösen a gyerekeid, épségben átvészelik ezt az időszakot?
